Mezőgazdaságból próbálja továbbépíteni magát a kiszombori és a maroslelei református gyülekezet. A román–szerb–magyar határ közelében, részben az egyháztáji programnak köszönhetően nemcsak munkahelyek jöttek létre, hanem az élet reménye is felsejlett a maroknyi református missziói gyülekezet tagjai előtt az amúgy katolikus vidéken. A program azonban nem merül ki a földművelésben: a mag nemcsak a talajba, hanem a szívekbe is hullik – e nélkül pedig nem lehetne aratni sem.

Az egyházat a földrajzi határokon is meg kell erősíteni, ezért is fontos, hogy nem csak a földbe vetnek Maroslelén és Kiszomborban, hanem az emberek szívébe is. Beléjük vetjük a bizalmunkat, életpéldát mutatunk nekik úgy is, hogy mi sem vagyunk tökéletesek. Ezzel új kapcsolatok és egy új gyülekezet alapjait is megvetjük. Hiszem, hogy ennek lesz gyümölcse, amely be is fog érni az életükben. Azt persze nem tudjuk, hogy mi fogunk-e arat­ni, de a lényeg az, hogy ha most nem vetünk, akkor aratás sem lesz – mondja a lelkésznő.

Beszögelt templomajtó helyett

Kánikulában érkezünk meg a kiszombori református imaházhoz, ahol már vár ránk Szabó Ágnes lelkésznő. Türelmet kér, éppen a könyvelővel egyeztet. Első hallásra ez furcsának tűnhet, hiszen nem egy intézményekben bővelkedő nagyvárosi gyülekezetben, hanem Csongrád megye legdélebbi, a jelenlegi román–magyar határ mellett élő szórványközösségben, a Kiszombor-Maroslelei Református Missziói Társegyházközségben járunk. Itt is akad azonban bőven könyvelnivaló, hiszen az egyházközség aktív részese a Magyar Református Szeretetszolgálat egyháztáji programjának, közel húsz embert foglalkoztatnak, és ezzel a számmal már jelentős munkaadónak számítanak mindkét településen. Míg várunk a lelkésznőre, az asztalon heverő Vetés és aratás című újságon akad meg a szemünk, őszintén bevallva elsőként azért, mert egy hófödte templom van a címlapon, amelynek már a látványa is enyhülést ad a harminc-egynéhány fokban, azonban az újság neve is új értelmet nyer néhány órával később – de ne szaladjunk előre.
A református egyház jóformán meghalt itt – idézi fel a közhangulatot Szabó Ágnes lelkésznő. Több mint tíz éve szolgál a végeken, és azt mondja, nem volt könnyű az első néhány év. Az apátiából, a depresszióból kellett a maradék gyülekezeti magot – néhány embert – kisegíteni. Volt, aki azt mondta, évek kérdése, és be lehet szögelni a templomajtót Kiszomboron. Eddig nem lett igaza. Ugyan földindulásszerű ébredési mozgalom nem indult a településen, vasárnaponta mostanában hárman-négyen járnak istentiszteletre. És mielőtt legyintenénk, hogy akkor tulajdonképpen tényleg meghalt a gyülekezeti élet itt, jusson eszünkbe Jézus szava: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20) Ezt pedig a közösség is érzi magán. A gyerekek is megjelentek közöttük: a közelmúltban két keresztelő is volt, illetve a kötelezően választható hitoktatásnak köszönhetően huszonöt gyermeket tanítanak.

A teológián nem tanították,
hogyan kell dughagymázni

Már a missziói társegyházközség státuszpárosítás is jól mutatja, hogy nincs könnyű anyagi helyzetben az eklézsia. Egy épület eladása-vásárlása is tovább nehezítette a megélhetésüket. Aztán jött az ötlet: földműveléssel kellene próbálkozni. Földjük azonban nem volt. Pontosabban a kiszombori parókia kertje elég nagynak bizonyult. Az imaház melletti veteményesben van cukkini, zöldbab, vörös- és fokhagyma, paradicsom, paprika, uborka, napraforgó, mák, kukorica, sárgarépa, káposzta, cékla, petrezselyem, szamóca, csillagtök és krumpli is. Eh­hez a Magyar Református Szeretetszolgálat egyháztáji programjától is kaptak vetőmagokat és vetőburgonyát – így tudták elkezdeni a munkát. Vannak újító ötletek is: nádból készült paradicsomfuttató építmény és locsolókuka is. – Utób­bi azért prak­tikus, mert egyrészt gurul, más­részt felmelegszik benne a na­pon a víz – mutatja kicsit szabadkozva a lelkipásztor.
Kérdezzük, mennyire volt neki idegen a falusi élet, a növénytermesztés, merthogy feltételezem, a teológián nem tanították meg, miként kell dughagymázni. – Azt valóban nem – mondja Szabó Ágnes, azonban a családjában, a nagyszüleitől sokat tanult, és a gyülekezetben is vannak többen, akiknek a föld az életük.
Mielőtt továbbindulnánk Maroslelére, a lelkésznő kiosztja a következő néhány óra feladatát. A kapuban állva veszi észre, hogy a parókia mellett árkot ásnak az önkormányzat munkatársai, a földet pedig utánfutókra pakolják, és vinnék is el. Néhány perc egyezkedés és telefonálás után sikerül elintézni, hogy a föld ne a falu határába, hanem a parókia udvarára kerüljön – jól jön az majd még, mondja Szabó Ágnes.

Vegyszermentes zöldségek
megbízható forrásból

Elindulunk Maroslelére, ahol már vár ránk az ottani csapat. Útközben beszélgetünk, és a lelkésznő elmeséli, a maroslelei gyülekezetben nyolc-tíz aktív tag van. A közelmúltban vásárolták meg azt a közösségi házat, amelyben jelenleg az imaterem, az iroda és az egyháztáji gazdálkodás központja van. Ezt a volt református elemi iskola épületéért kapott kártalanításból tudták megvásárolni. A programban résztvevőknek a Magyar Református Szeretetszolgálaton és egy európai uniós programon keresztül tudnak fizetést adni. A lelkésznő elmeséli: Maroslelén nincs akkora egybefüggő földterületük, mint a kiszombori parókia kertje, itt több kis parcellájuk van, de azokat az isteni gondviselésnek köszönhetik. A településen élők ajánlották fel kisebb-nagyobb kert­jüket, földjüket, amelyeket ők már évek óta nem műveltek meg. A gyülekezet ezeket – egyelőre egy évre – haszonbérlőként használhatja, ingyen.
Nagy melegben érkezünk meg Maroslelére, a gyülekezet közösségi házának konyhájában még nagyobb a hőség, főleg a gáztűzhely mellett, ahol Ibolya cukkinilekvárt főz egy hatalmas fazékban. Kóstoljuk, dicsérjük és a receptet próbáljuk elkérni, az azonban titok, így be kell érnünk egy szelet cukkinilekváros kenyérrel. Közben beszélgetünk: kiderül, hogy Ibolya már hosszú évek óta tagja a gyülekezetnek. Azt mondja, az egyháztáji program remek ötlet volt, jó társaságot kovácsolt össze, és jó ide nap mint nap bejönni dolgozni. – Ez a főnök miatt is van – teszi hozzá. – Nem parancsol, hanem kér, demokratikus vezető – mondja. És hozzáteszi a kulcsszót, amelyet valamennyi itteni – túlnyomó többségében női – dolgozótól hallottam: családbarát a munkahely.
Egy másik itt dolgozó hölgy, Erika azt mondja: az elmúlt években beteg gyermekét ápolta otthon, de előtte több mint tíz évig nem volt munkahelye. Szerinte nagyon jó, hogy a helyi református gyülekezet munkáltatóként is belépett a település életébe. Főleg a családos embereknek jó lehetőség ez a munka, mert rugalmas a munkaidő. Viki szerint a munkahely is családias – mondjuk ez annak fényében teljesen érthető, hogy interjú közben kiderül, Viki édesanyja Erika. Ettől eltekintve a korábbi munkahelyein egészen mást tapasztalt a lány, így őszintén mondja, szeret itt dolgozni. Mindketten azt mondják, nyugodt szívvel ajánlják a zöldségeket fogyasztásra: ők biztosan tudják, soha, semmilyen vegyszerrel nem kezelték a növényeket. Erika megjegyzi: a keze és a szerszámok voltak a gyomirtók.

A zöldségeket, illetve a lekvárokat, sajtokat egyelőre főleg Szegeden, a különböző gyülekezetekben rendezett vásárokon lehet tőlük beszerezni. A jövőben bővítenék is a kínálatot, így tervezik, hogy kerül majd az elárusító asztalkára paradicsomlé, fokhagymafonat, lecsóalap, savanyú és kovászos uborka, valamint körtelekvár is. És mi lesz, ha jön a fagy? A gyülekezetnek van szövőszéke, amellyel rongyszőnyegeket készítenek majd a télen, de ez már másik történet.

HA NINCS VETÉS,
NEM LESZ ARATÁS SEM

REFORMÁTUSOK LAPJA/HEGEDŰS MÁRK